7. A Hableány

7. A Hableány

A kis Hableány szomorkodva hajtotta álomra a fejét a királyfi ajtaja előtti fészkének rózsaszínű bársonypárnáján. Nem igazán értette, hogy a királyfi bár szereti őt, mégsem szeretett belé és nem akarja sehogyan sem feleségül venni. „Úgy látszik az, hogy van lábam még nem elég, valami még hiányzik ahhoz, hogy elfogadjon engem. Pedig nem szeretem-e őt eléggé, nem lesem-e minden kívánságát, egy szófogadó eb nem lehetne nálam hűségesebb és odaadóbb. Lám „kedves, néma gyermekemnek” nevez, úgy kezel, mint egy kedvenc háziállatot, de eszébe sem jut, hogy nő vagyok.” Összeborzadt erre a szóra, hogy „nő”, olyan idegenül csengett, mert csak most gondolt először arra, hogy most már belőle is „nő” lett, mivel földi asszonnyá változott. A boszorkány nem beszélt neki arról, hogy mit jelent majd a földi világban „nőnek” lenni, ezért hát maga sem tudta. Nyugtalanul forgolódott egy ideig, aztán, mivel nem tudott elaludni kiment a kertbe és a csillagokat bámulta, mintha azoktól várná a segítséget. „Ki segít nekem? Kérlek Istenem, suttogta a csillagoknak, küldj segítséget!” Ekkor lágy fuvallat kelt a kertben és a levendulabokrok irányából léptek hallatszottak és a kaviccsal felszórt úton egy öregember közeledett.

„Jó estét kívánok Bölcs Öreg!”

„Neked is jó estét lányom! Hallom, hogy segítségre van szükséged. Tessék itt van ez a tükör, a „Tudatosság Tükre” ebben mindent megláthatsz, ha bele mersz nézni. Mert bizony, amit megtudsz, azt többet nem leszel képes nem tudni.”

Nagyot sóhajtott a lány és átvette az Öreg Bölcstől a tükröt. Faragott fából volt a kerete az ovális tükörnek, a lány belenézett, a Bölcs némán figyelte.

„Mondd el, mit látsz.”

„Látom benne, hogy nő vagyok. Szép vagyok, de máshogy vagyok szép, mint most, mert ennek a szépségnek mélysége van. Nem légies, éteri szépség, hanem a búzamezők és az érő, illatos gyümölcs szépsége, nem illanó és megfoghatatlan, hanem olyan szépség, ami átölel és körülvesz, földillatú szépség. Látom, hogy a szoknyám a napraforgó szirmából van és az ékszereimet a napfényből kovácsolták, ahogy lépek, virágok fakadnak a lépteim nyomán és magot hintek a földre, amiből az élet fakad. Most pedig táncolni kezdek, de sosem jártam még ezt a táncot, mert ez az életöröm tánca.„ – itt elakadt a szava és könnyes szemeit az Öreg Bölcsre emelte.

„Ne félj!” – az Öreg Bölcs mosolygott. „Tartsd meg a tükröt és használd bölcsen!”

A lány a tükörrel együtt visszatért a palotába, behúzódott a vackába, és mivel olyan fáradt volt, mint aki egész nap követ hordott azonnal mély álomba merült.

Másnap délelőtt a királyfi érte jött, hogy lovagolni vigye és az apródruhát hozta a kezében. Amikor észrevette a lánynál a tükröt ezt kérdezte:

„Mi van a kezedben, megnézhetem?”

A lány mivel néma volt nem tudott válaszolni, ezért csak ijedten magához szorította a tükröt mert nem akarta, hogy a királyfi belenézzen, hogy nehogy baja essen.

„Ejnye no, kedves kicsikém, mutasd már meg, hogy mi az!”- azzal a tükörért nyúlt. A lány vonakodva adta oda neki a tükröt. A királyfi nézte forgatta és látta, hogy nem ismerős neki ez a tárgy, most látja először. Meg akarta kérdezni, hogy honnan jutott hozzá a lány, de aztán rájött, hogy hiába is kérdezi, úgysem tud válaszolni, mert néma. A királyfi ekkor belenézett a tükörbe. Először nem látott benne semmit, majd lassan elkezdett kitisztulni a kép és nagy döbbenetére saját magát látta, ahogy a tengerben fuldoklik és azt is látta, hogy a kis hableány hogyan úszik oda érte, és azt is látta hogyan menti meg őt a hullámsírból és hogyan viszi ki a tengerpartra. A megrendüléstől szólni sem tudott. A lányra nézett, aki hirtelen megváltozott a szeme előtt, olyan formán mint amikor hirtelen egy facsemete megnő és virágba borul. Nézte, nézte a lányt és nem látta már Néma Gyermeknek, gyöngyház liliomnak, hanem feslő vérvörös rózsának, és a kezét nyújtotta felé. A lány ebben a pillanatban, mint egy varázsütésre visszanyerte a hangját és így szólt:

„Megmentettelek téged a vízbefúlástól, te pedig azzal, hogy felismertél szintén megmentettél engem, mert látod, visszanyertem a hangomat és a lábam sem sajog már minden egyes lépésnél. Mostmár nem tartozunk egymásnak semmivel. Most szabadon határozhatunk a sorsunkról!”

A királyfi így szólt:

„Akkor hát maradjunk együtt, ha te is úgy akarod!”

A menyegző éjszakáján, amikor kettesben visszavonultak az ifjú feleség a tűz sejtelmes meleg fényénél táncolni kezdett, de ez a tánc nem volt légiesen lebegő és éteri, hanem áradó volt, csábító és tüzes, tele ígérettel és bizonyossággal.

Author Image
Reka25