19. Cauda Pavonis

19. Cauda Pavonis

„Aki kapni akar, az tanuljon meg adni.” /Lao-ce/

Egyszer volt, volt nem volt, élt egyszer egy Nanda nevű ember. Korábban egy évig élt egy ashramban, valahol messze Dél-Indiába Pondicherry közelében, ahol a többi szerzetessel együtt az Igazságot kereste. Nanda először nagyon örült, hogy a mester elfogadta tanítványának de aztán pár hónap múlva kezdte felismerni az ashram álságos életét, a képmutatást, az irígységet, a becsvágyat és a harácsolást. A guru azt hirdette, hogy az ő tanításai ingyenesek, mégis azt kellett látnia, hogy fényűző életet él és az ashram duskál a begyűjtött adományokban. Legjobban a 80 cm-es elefántcsont, arany és drágakő berakású Ganesha szobron botránkozott meg, amit a guru lakosztályában látott.

Egy napon ezt kérdezte a gurutól:

„Guru, ne haragudj, de nem értem, hogy miért kérsz pénzt, amikor azt mondtad, hogy a Te tanításod ingyenes, és Isten Törvénye is az, hogy „ingyen vettétek, ingyen adjátok?” ”

A guru így válaszolt: „Vannak, akik nem tudnak semmi mást felajánlani, csak pénzt és nekik is úgy kell érezniük, hogy adtak valamit. Te azonban igyekezz legodaadóbb törekvésedet nyújtani, mert amit Te elérsz az nemcsak a tiéd, hanem mindenkié. Most pedig menj a helyedre és hallgass!”

Nanda másnap elhagyta az ashramot.

Ganesha, a Kincsek Ura

Benáreszben érte utol mesterének a halálhíre. Aznap éjszaka a következő álmot látta: „A guru egy hosszú asztalnál ült, amely előtt hosszú sorban emberek álltak. A guru minden egyes embernek, aki hozzálépett odaadott egy kis tépett szélű cédulát, amelyre valamit felírt. Amikor sorra került, Nanda is megkapta a kis darab papírt, de nem látta, hogy mi van ráírva. Nanda mégegyszer sorbaállt, de ekkor a gurutól már nem kapott semmilyen cédulát, hanem továbbküldte őt a következő asztalhoz, ahol két dogon varázsló ült díszes kék ruhában. Nanda feszélyezetten leereszkedett egy székre velük szemben, az egyik varázsló pedig így szólt:

„Tudsz róla, hogy istenmegvalósított vagy?”

„Nem, nem tudtam.”- motyogta Nanda.

„Itt az ideje, hogy szolgáld Istent nem gondolod?”

„Én félek szolgálni Istent.” – suttogta Nanda és lesütötte a szemét.

„Ha félsz, akkor nem kell.” – mondta a varázsló és barátságosan mosolygott Nandára. „

Másnap Nanda nagyon rosszkedvűen ébredt fel, mert elkeserítette, hogy nem fogadta el a neki szánt szolgálatot Istentől és az is, hogy nem sikerült elolvasnia, hogy mit írt a mestere a papírjára. Behunyta hát a szemét és elindult a Belső Úton. Kezébe vette a cédulát, amit a gurutól kapott és megpróbálta elolvasni, hogy mi van ráírva. Előbb csak a vajszínű merített papír tépett széleit látta, aztán fokozatosan összeállt a szeme előtt az írás is: „Cittananda”.

Következő héten a Dászasvamedhnél találkozott egy szannjászinnal, akinek elmesélte az ashramban szerzett tapasztalatait és az álmát, amelyben mesterétől a papírt kapta. 

„Ahhoz, hogy megértsd, vissza kell menned a Belső Világban és meg kell nézned ott az ashramot. A tudatossá válás többé nem kerülhető el, ha kéred, akkor elkísérlek.”

„Kérlek téged, hogy kísérj el!” – mondta Nanda a szannjászinnak, azzal lehúnyták a szemüket és elindultak együtt a Belső Úton.

Az ashramba érve Nanda rögtön észrevett egy hatalmas virágot, amely az udvar közepén foglalt helyet. A virág messziről nagyon szépnek, különlegesnek és egyedülállónak tűnt, olyan volt, mint egy óriási narancssárga orchidea. Ahogy egyre közeledett hozzá a virág egyre baljósabbá vált, fekete közepe, mint egy feneketlen kút ásított Nanda felé, aki úgy érezte, hogyha nem vigyázz, akkor belezuhan, a virág pedig elnyeli és felemészti őt. A virágon ekkor hatalmas szőrös fekete póklábak jelentek meg, felugrott és fürgén Nanda felé szaladt.

A dögvirág

Nanda nem mozdult. A virág megállt előtte és ekkor felismerhetővé vált, hogy egy óriás dögvirág az. Hússzerű, vastag narancssárga szirmai voltak, belsejéből átható rothadó halszag áradt. Nanda közelebb lépett, mert szeretett volna belenézni a virágba. A virág belseje olyan volt, mint egy dögkút, mély volt, és nyúlós, rothadó, megnevezhetetlen tartalmú szeméttel volt tele. Nanda nem fázott és nem is félt, mégis megállíthatatlanul remegni kezdett, ahogy belebámult és nem tudott semmit sem csinálni, csak meredt bele egyre a mélységbe. Ekkor a szannjászin, aki a közelben állt így szólt:

„Mit látsz?”

„Ez elviselhetetlen, ennyi mocsok, szemét és rothadás, ez szörnyű!”-Nanda fogai hangosan csattogtak, ahogy rázta a hideg és nem tudott többet mondani. Nem tudott nevet adni az érzésnek, ami elborította, amikor megértette, hogy mit lát: a tanítványok összes nyomora a dögvirágban erjedt.

„Csinálj valamit!”- kiáltott rá a szannjászin.

„Nem.”- vacogta Nanda – „Nem vagyok képes.” Aztán megszólt valaki, aki Nanda hangján szólt, de nem vacogott és nem remegett, hanem hangja mélyen és áthatóan zengett:

„A mélyére kellene nézni.”

„Ki az?” – kiáltotta a szannjászin – „Ki szólt, ki mondta azt, hogy „a mélyére kellene nézni”? Szeretnék beszélni azzal, aki ezt mondta.”

Nanda mélyet sóhajtott, vacogása és remegése egyszerre megállt, a szannjászinra emelte a tekintetét és így felelt:

„Citta. Én vagyok Citta.”

„Nézz bele, Citta, a virágba és mondd el, hogy mit látsz!”

Nanda mosolyogva a virág fölé hajolt és így szólt:

„Egy mandalát látok.”

Mandala

Ahogy egyre jobban a dögvirág mélyére nézett látta, hogy a tartalma kavarogni kezd és tiszta, nyugodt hangon beszélni kezdett:

„Látom, hogy a mocsok erjed, emésztődik és átalakul. Nem is dögkút ez, hanem egy üst, az átalakulás helye, ahol a rothadás és a feldolgozás végbemegy. Ez az alkimisták olvasztó tégelye a „crucibulum”. Most egy fényszál indul meg belőle az ég felé és a benne örvénylő sötét massza közepén is megjelent egy kerek fényfolt, amely terjedni kezd és látom, hogy fokozatosan kitölti az egész üstöt. Most pedig látom, hogy hófehér galambok repülnek ki az üstből és mindegyik a csőrében tart egy cédulát. Ezek a kegyelem madarai és cédulákra a megváltás van írva. Látom, hogy a madarak visszarepülnek azokhoz, akik a nyomorúságukat a dögkútba dobták és a cédulákat a kezükbe ejtik. Most hozzám is jön egy madár. Az én cédulámra ez van írva: „tudatosság”. Most látom, hogy az üst mélye tiszta halványkékes fénnyel fénylik, olyan, mintha a Hold ragyogna benne, amelyre rásüt a Nap.„

Crucibulum

Végül az egész üst Holddá változott és az égre emelkedett. A holdfény finom porként beszitálta Nandát és beborította a fejét és a vállait. Ahol a holdfény a testéhez ért fehér szálak kezdtek növekedni a testében. Nanda először megijedt, mert nem tudta, hogy mi történik vele és így kiáltott:

„Meghalok, szannjászin!”

„Nem, nem fogsz. Nyugodj meg!”

Nanda nagy levegőt vett és ahogy lecsillapodott megértette, hogy a Tiszta Tudat ébredt fel benne. A gyorsan terjedő fehér tisztatudat-szálak lassanként tetőtől talpig beborították. Nanda vállait vakítóan fehér villámok rázták és a fogai is megállás nélkül hangosan vacogtak, ahogy a Tiszta Tudat felépült fokozatosan az egész testében. Lábujjai görcsösen begörbültek és Nanda úgy érezte, hogy le kell ülnie lótuszülésbe.

„A Tiszta Tudat ébredt fel bennem.” –a vacogás nem hagyott alább így nehezem lehetett érteni a szavait. – „A Tiszta Tudat gömbformában szeret lenni. Kétféle gömbforma van, az egyik a „Kiterjedt Gömbforma” ez a lótuszülés, a másik a „Tömör Gömbforma” a magzatpóz.”

Nanda igyekezett felvenni a Tiszta Tudat számára legkedvezőbb testhelyzetet és figyelte, ahogy a villámok cikáznak az újonnan épült tisztatudat csatornarendszerében. Közben a szannjászin halkan beszélni kezdett:

„Tudod az én mesterem annak idején nem akarta megtanulni a saját mesterétől az állkapocs rögzítésére szolgáló jóga gyakorlatot, mert azt mondta, hogy ez felesleges, aztán egy napon ő is megtudta, hogy bizony az egy nagyon hasznos gyakorlat. Na ugye, hogy nem haltál meg? Most pedig gyere, menjünk vissza és nézzük meg, hogy mi lett a virágból.”

A Tiszta Tudat ébredése – a Cauda Pavonis

Nanda kinyitotta a szemét, feltápászkodott és elindult vissza az ashramba. A virág már nem volt ott. A helyén a mestere ült egy karosszékben és a lábainál egy narancssárga kosár állt tele pénzzel. A kosár szélét háromszög alakú rojtok díszítették, mindegyik végén egy-egy kis csengő himbálózott.

„Menj Nanda, nézz a szemébe és mondd meg neki, amit gondolsz róla! Mondj meg neki mindent, amit csak akarsz!”- biztatta a szannjászin.

Nanda közelebb lépett a mesteréhez, a szemébe nézett és látta, hogy a mester szeméből lassan peregnek a könnyek. Ekkor neki is eleredtek a könnyei és ezt mondta:

„Szeretlek Guru, szeretlek.”

Mást nem is mondott, mert ez volt minden, amit mondani tudott neki. Ekkor a guru ezt kérdezte:

„Mit szeretnél felajánlani nekem?”

„Szívesen megosztom veled az ultimate-emulátoromat!”- felelte habozás nélkül Nanda, aztán mind a ketten elnevették magukat.

„Béke veled.” – mondta a guru és elment.

„Béke veled is Guru!” –kiáltotta utána Nanda.

“Béke Veled!”

Amikor egyedül maradt hangosan zokogni kezdett. A szannjászin rezzenéstelen arccal, csendesen várt. Amikor abbahagyta a sírást már értett mindent és ezt a verset írta:

  • Guru halálára
  • Egyszer volt egy ember,
  • kopasz fejjel ment el
  • a világot megmenteni
  • színes szeretettel.

  • Épült már a háza,
  • mocsok-palotája,
  • százmillió dollárból szőtt
  • aranykalitkája.

  • Mire felépítette
  • el is ment a kedve,
  • hatalmas nagy bőség-bugyrát
  • a szemét befedte.

  • Minden az övé lett,
  • a gyémánt-szeméthegy,
  • lehunyta síró szemét
  • és többé fel sem ébredt.

A tudatlanság elhagyta őt a szeretet és a béke vele maradt.

A tudatlanság elhagyta őt…
Author Image
Reka25