Egy esős, hideg őszi napon érkeztem meg Rotterdamba harmadmagammal. A régi városrész egyik ódon macskaköves utcájába lakott a zsibárus, akihez én igyekeztem. Az utcában egymás mellett szorosan gubbasztottak a régi polgári házak és a kisebb-nagyobb boltok, amelyeknek sötét kirakatait verte az eső. Társaimtól már a kapunál elköszöntem, ígyhát egyedül álldogáltam az esőben, amikor a zsibárus felesége kinyitotta az ajtót és beengedett. A ház földszintjén a bolt foglalt helyet, a lakószobák az emeleten voltak. Ahogy keresztülmentünk a bolton az emeletre vezető lépcsőhöz volt alkalmam megnézni a helységet. Sötét színű, faragott polcok és csiszolt üvegű szekrények borították a falakat. A polcokon mindenféle ezüstneműk, tálak, kelyhek étszerek sorakoztak, de voltak ott ékszerek, porcelánok, zománcozott és metszett üvegek is bőven. Az egyik szekrényben egy villanásnyi időre láttam egy Benvenuto Cellini műhelyéből való ezüst tintatartót is, amely tengerparton enyelgő sziréneket mintázott. A vajszínű, hímzett kárpittal borított falrészen kardok, pisztolyok, szőnyegek és festmények függtek.

Az emeleti lakás világos volt és olyan pazarul berendezett, mintha az Ezeregyéjszaka meséiből került volna ide. A fogadószoba falai meleg narancsos-vörös színben pompáztak, aranyozott, faragott bútorok álltak a fal mellett, selyemszálból csomózott, színpompás szőnyegek borították a padlót és rengeteg virág volt mindenütt. A lépcsővel szemben egy zárt télikertben volt a legtöbb növény, jó részük színesen ontotta a virágait. A virágok között egy hatalmas aranyozott kalitka állt, benne egy papagáj hintázott. Az öreg zsibárus a fal mellett ült a szófán és csendesen mosolyogva engem nézett és várta, hogy végre észrevegyem. A felesége egy intéssel hellyel kínált, majd magunkra hagyott bennünket. Esetlenül, motyogva köszöntem, a zsibárus pedig ezt kérdezte:

„Mit szeretnél, miért jöttél ide? Itt minden van.”

„Engem elsősorban a korai keresztény művészet érdekel, ezen belül is a kaukázusi aranyművesség és az arany ikonok.” – feleltem.

Várakozva, áthatóan nézett engem a mindentudó fekete szemeivel és mosolygott.

„Az Igazság érdekel! – bukott ki belőlem, – amiatt vagyok itt!”

„Akkor mondd a varázsszót!”- szólt ő szigorúan.

Néztem őt és közben azt gondoltam, hogy nem tudok én semmiféle varázsszót, de ha meg nem mondom, akkor nem fogom megtudni az Igazságot. Így fohászkodtam hát magamban: „Istenem, nekem kell az Igazság, kérlek segíts meg és mondd meg nekem azt a varázsszót!” Ekkor megzendült bennem egy hang és így szóltam egy ismeretlen nyelven:

„Taled.”

A zsibárus erre elővett egy Tóra tekercset és elém tette az alacsony asztalkára. Kicsit csalódott voltam és mondtam neki, hogy nem tudok héberül, nem fogom tudni elolvasni, erre ő azt felelte, hogy azért csak nyissam ki. Óvatosan elkezdtem kitekerni a Tórát és meglepetéssel láttam, hogy nem írás volt a tekercsen, hanem egy rajz, amely engem ábrázolt.

Egy arany színű kör alakú keretben álltam, két oldalt fáklyák világítottak, a háttér teljesen fekete volt. Ahogy néztem a képet láttam, hogy a fáklyák lobognak rajta, aztán hirtelen én is megmozdultam, elindultam egy ösvényen előre. A semmiből hirtelen egy fekete óriás pók ugrott elő, lecsapott rám és megevett. Láttam, hogy a pók kiürít engem és apró fénymorzsaként szóródok el az úton, aztán a fénymorzsákból megint összeálltam, felugrottam és mentem tovább.  Következőnek egy nagy fekete hal jött felém, ez is eltátotta a száját és elnyelt, de aztán ez is kiürített magából, megint összeálltam és mentem tovább. Láttam, hogy egy nagy fekete kígyó tekeredik elő a háttérből. Ennek már én magam mentem elébe, mert megértettem, hogy túl kell esnem rajta. A kígyó után egy fekete kutya jött, de ettől megijedtem és elkezdtem előle szaladni. Kiszaladtam a fénybe a fekete kutya, amely maga a Sötétség volt lihegve üldözött. Futás közben lassan megértettem, hogy bele kell ugranom a torkába, nem szaladhatok tovább előle ezért megálltam, hogy szembeforduljak a kutyával, de ahelyett hogy felfalt volna elrendeződött körülöttem és várt. Ekkor felnéztem a tekercsből egyenesen az Öregember szemébe, aki így szólt hozzám:

„Tényleg ennyire kegyetlennek és gyűlöletesnek tartasz?”

Szerettem volna azt mondani, hogy „nem”, de egy hang sem jött ki a számon. Felálltam, lebotorkáltam a lépcsőn és elhagytam a zsibárus házát.

Az első postakocsival hazautaztam.

Hónapokkal később, amikor dédnagyapám háza előtt beszélgettem Katica nénivel – magam sem tudom, hogy hogyan történt-, valahogy megcsúsztam és beleestem az út menti árokba. Az árok nem volt mély, de valamilyen csoda folytán megnyílt alattam és belezuhantam a Sötétségbe, mint valami verembe. Felnéztem és láttam a fejem fölött a nyílás szélét borító dús füvet és az árokból a víz nagy csöppekben csepegett lefelé. Félelem nélkül várakoztam a fekete verem alján. Tudtam, hogy a tudattalanban vagyok és azt is tudtam, hogy azért vagyok itt, mert valamit meg kell értenem. Türelmesen vártam hát, hogy az, amit meg kell értenem végre megmutassa magát. Ekkor megmozdult a Sötétség és kibontakozott belőle egy denevérszárnyas ördög. Egy koromfekete angyal. Ahogy néztem, már a neve is megzendült a fejemben: „Mephistopheles.” Nagyon elképedtem, mert el sem tudtam képzelni, hogy mit akarhat tőlem Mephisto. Mielőtt bármit mondhatott volna hirtelen előkaptam a szívemből egy szikrázóan hófehér béke gömböt és neki adtam. Láttam, hogy nem fogadja valami nagy örömmel és már éppen tiltakozni akart, amikor egyszerre négykézlábra esett és egy nagy, fekete, bozontos kutyává változott és elkezdett szaladni valamerre. Utánamentem.

Nem szaladt messzire, csak a gazdájáig, aki a közelben állt. Odaült a fekete köpenyes alak lába elé, aki a fejére tette a kezét. Ahogy néztem a fekete köpenyes, csuklyás alakot rögtön tudtam, hogy őt már régről ismerem. A Halál volt. Néztem a gyönyörű, kecses, ébenfekete kezet a kutya fején, és közben csodálkoztam azon, hogy nincsen bennem félelem. Odamentem hozzájuk, leguggoltam és megsimogattam a kutyáját, aki megnyalta a kezemet.

„Miért vagyunk itt?”- kérdeztem a Haláltól- „Mit kell itt megértenem?”

A Halál nem szólt semmit, hanem elővett egy gömbölyű tárgyat, ami egy láncon lógott és himbálni kezdte úgy, mintha egy óra függője lenne.

„Mi ez?” –kérdeztem.

A Halál nem felelt szavakkal, mégis megzendült bennem a válasz : „ a sorsod”.

„Ez az én sorsom, tényleg? Megnézhetem, szabad kézbe vennem, odaadod?” – izgatott lettem, és kiszáradt a torkom a gondolattól, hogy egy karnyújtásnyira vagyok attól, hogy megismerjem a sorsomat.

A Halál nem mondott semmit, hanem felém nyújtotta a láncon függő sorsot én meg átvettem tőle. Valóban ideadta, és a kezembe vehettem végre a sorsomat. Szorítottam a tenyerembe a gömbölyű tárgyat és kacagtam, kacagtam egyfolytában, mert megértettem végre mindent, hogy Isten mégsem gyűlöletes és kegyetlen, hanem jó, mert így, hogy tudatosan a kezemben tartom a sorsomat így már másmilyen az egész élet. Megnéztem a gömböt, egy óra volt, amely most már az enyém, és tudtam, hogy oda állítom a mutatóit ahová akarom és elfogadtam azt is, hogy majd egyszer lejár. Megköszöntem a Halálnak az ajándékot és elsétáltam.

Jókedvűen érkeztem meg Rotterdamba. Nem aggasztott, hogy mi lesz, csak annyit tudtam, hogy vissza kell mennem a zsibárushoz. Meghúztam a kapucsengőt és vártam. Ezúttal is a zsibárus felesége nyitott ajtót és ugyanolyan mosolygósan és kedvesen vezetett fel az emeletre, mint első alkalommal. A zsibárus ugyanott ült, mint első alkalommal és biztatóan rám mosolygott.

„Azt szeretném mondani…”- kezdtem akadozva- „hogy…hogy már nem gondolom, hogy kegyetlen és gyűlöletes vagy azért, amiért….. amiért az emberi életnek az a törvénye, hogy véget érjen.”

Kinyitottam a tenyeremet, amelyben a Halál ajándékát szorongattam és megmutattam neki.

„ Áá, igen a sorsod… nagyon szép!” – mondta és én láttam, hogy elégedetten mosolyog.

„Tudod, nem ti vagytok ám a Sors kezében, hanem valójában a sorsotok van a ti kezetekben, csak van amelyikőtök ezt tudja és van amelyikőtök nem. Ennyi a különbség.”