A királykisasszony szomorúan járkált fel-alá a palotájában. Csalódott volt, mert nem sikerült a helyére kerülnie.  ”De hát miért nem sikerült?” –így tépelődött magában. – „Mi akadályozott meg ebben, vagy inkább ki? Igen, kell itt lennie valakinek, aki miatt nem találhatom meg a helyem!” Amint így gondolkozott hirtelen eszébe jutott a Gnómasszony.

Nekidőlt az egyik ablakpárkánynak és kibámult a kertbe, de nem látott semmit, hanem emlékezett. Tíz évvel azelőtt találkozott először a Gnómasszonnyal. A Gnómasszony eljött hozzá és ajándékot hozott neki, de mivel csúnya volt, ő elkergette. Azóta sem szívesen gondolt erre a jelenetre most viszont megörült, hogy eszébe jutott, mert egyre biztosabban érezte, hogy a Gnómasszony tud csak segíteni rajta, senki más.

A királykisasszony elindult hát a Gnómasszony keresésére. Nem kellett sokáig mennie, csak lement a palotája pincéjébe és már ott is termett. A Gnómasszony sötét vöröses bőrű, göndör vörös hajú törpe volt, kék mintás kötényruhát viselt és erőteljes karikalábakon kacsázott. A királykisasszony megdöbbenve értette meg, hogy mindig is itt élt lent a pincéjében, mert itt volt az otthona, egy barátságos kis vörös barlang, amelynek a pince falából nyílt az ajtaja.

A királykisasszony mosolyogva közeledett a Gnómasszony felé, és ahogy egyre közelebb ért hozzá megérezte a természetét. Ha valaki rossz érzésekkel közelít, akkor ő hétszeresen sugározza vissza a rossz érzéseket, ettől félelmetesnek és csúnyának látszik, de ha valaki jó érzésekkel közeledik hozzá, akkor ezeket a jó érzéseket is hétszeresen jóra fordítva sugározza vissza. Ígyhát a királykisasszony eltöltötte a szívét szivárványszínű szeretettel és igyekezett barátsággal közelíteni a Gnómasszonyhoz. A Gnómasszony kedvesen fogadta. Mivel vendéglátója kicsi volt, le kellett térdelnie elé, hogy a szemébe nézhessen. Végre szemtől-szembe álltak ígyhát a királykisasszony tüzetesen szemügyre tudta venni őt. A Gnómasszony igazi kis törpe asszony volt, kerek fejű, tömpe orrú. Kerek, fekete szemei voltak, és kedvesen nézett a királykisasszonyra, de a királykisasszony már tudta, hogy ez az arc egyetlen pillanat alatt félelmetes szörnypofává tud változni, ha rossz érzéssel van iránta.

„Bocsáss meg nekem, amiért elküldtelek!”- szólt a lány.

„Nem haragszom, egyébként nem küldtél el mivel hogy én mindig itt voltam, itt laktam ebben a barlangban, mert ez az otthonom, csak te nem jöttél sosem ide. Én nem mentem el, mert nem is mehettem. Most viszont itt vagy, te jöttél el hozzám.”

A királykisasszony megsimogatta a zúzmószerű égővörös hajat, a Gnómasszony pedig így szólt:

„Rakj fát a tűzre!”

A lány egyik fahasábot a másik után tolta be a kandallóba és a tűz feléledt, és becsapott a kéménybe is. A kandalló kellemes meleget árasztott, ők pedig csendben ültek a kanapén a tüzet bámulták és melegedtek.

„Elfogadlak a sajátomnak!” – mondta a királykisasszony hirtelen és mosolyogva és megölelte a Gnómasszonyt.

„Jól van.”- mosolygott vissza rá –„ Gyere bármikor, szívesen látlak!” 

A lángok egyre magasabbra csaptak, amikor már szinte az emeletig értek hirtelen fehér fény csapott ki a kéményből és a Fényhajú megjelent.

„Látom együtt a csapat!”- kiáltotta vidáman, ahogy végignézett rajtunk- „Akkor indulhat a tánc!”

„Ne haragudjatok én szívesen táncolok, de hogyan fogunk itt táncolni, mert szűkös a hely.” –mondta a királykisasszony zavartan feszengve.

A Fényhajú így válaszolt:

„Tudod, mi szívesen táncolunk veled, de ez nem erről szól. Neked magadnak egyedül kell táncolnod és nem itt, hanem a bálteremben.”

A királykisasszony egy kicsit elszégyellte magát a tudatlansága miatt, meg amiatt, hogy az képzelte, hogy valamiféle körtáncot fognak itt lejteni hármasban. Végre valahára azonban megértette, hogy ezt a táncot csak ő táncolhatja egyes egyedül, ezért elindult megkeresni a báltermet. A bálterem szívében volt. Egy kerek pódium állt itt, akkora, amekkorán az istenek táncolnak. Felállt a pódiumra és megkezdődött a tánc. Nem volt zene, a zenét is ő maga csinálta, ahogy a lábaival dobogott a kerek pódiumon, ami maga volt a dob. Ahogy az első lépéseket megtette megértette, hogy a pódium tulajdonképpen egy nagy gépezet csúcsa és minden egyes dobbantás után kék energiaszikrák futnak rajta végig amitől az életre kel és működni kezd. A gépezet félelmetesen idegen volt, semmihez sem hasonlítható (vagy mindenhez). A dob ritmusa szerint áramlott benne az energia és egyre nagyobb része kezdett működni. A királykisasszony megérezte, hogy amíg táncol, addig működik a gép is, és futnak a programok, ha pedig abbahagyja a táncot a gép is leáll. Tánc közben próbált felfelé nézni, de nem volt semmi fölötte, ekkor megértette, hogy a Kezdetben van, vagyis hogy ő maga a Kezdet. Tisztán érezte, hogy azért működik a gép és azért futnak a programok, mert így AKARJA és ez nagyszerű és felemelő érzés volt számára, így még nagyobb hévvel táncolt és közben zengett a dob a talpa alatt. A tánc extázisában eggyé vált a géppel és így kiáltott:

„Íme ez  az enyém a sajátom, mert én adom neki az energiát, én írtam a programokat és azért működnek, mert így akarom, és ha nem akarnám, akkor nem működnének!”

Sokáig maradt a Teremtés Kozmikus Táncának időtlen állapotában, mert örömmel töltötte el és elégedetté tette, hogy működnek a programjai. Lassanként az egész gép fénybe borult.

„Most vedd a kezedbe a lényegét!”- szólt hozzá egy testetlen hang.

Egészen könnyű volt a „Teremtés Lényegét” kézbe vennie. Amikor rágondolt azonnal megjelent a kezében egy nagyjából görögdinnye nagyságú csepp. A „csepp” tetejéről kéken fénylő energia áradt lefelé, míg végül már az egész csepp ragyogott. A királykisasszony megérezte, hogy amikor abbamarad a tánc és leáll a gép, akkor a csepp kékes ragyogása fokozatosan kihuny majd. Lelépett a pódiumról és elindult hazafelé. Amikor visszanézett látta, hogy Shíva isten folytatja a táncot helyette. Nemsoká visszaért a Gnómasszony barlangjába és a kandalló párkányára tette a kék cseppet ahol az azonnal ragyogni kezdett.

„Hát akkor mehetünk végre a helyünkre!” – szólt a Fényhajú, a királykisasszony pedig így kiáltott fel:

„Igen, most már látom, most már végre megvan az én helyen is: pont itt középen!„