A jól ismert szülői ház kertje volt, de valahogy mégis más, furcsa és idegenszerű. A szőlővel befuttatott lugashoz vezető széles járdán két hangyahadoszlop menetelt egymással szemben. Még messze voltak egymástól és a lány elmélyülten figyelve várta, hogy mi lesz, ha találkoznak. A találkozáskor a hangyák azonnal egymásra támadtak, egyik a másik után és vad harc bontakozott ki. Hirtelen felnézett a hangyacsatából és egy hozzá hasonló alakot pillantott meg, aki egyenesen felé tartott. Alig volt ideje felegyenesedni, mert a másik már támadott is. Elhajolt az ütés elől és egy lábsörpéssel próbálkozott, amit a másik simán blokkolt és már indított is egy könyökütést.
Az ellenfele is ugyanolyan erős volt mint ő, ígyhát a harc kiegyenlített volt. Már hosszú ideje folyt a verekedés és a lány kezdte azt érezni, hogy ez a harc nem jó, mert nem győzhet benne, de abbahagyni sem tudta.
A ház sarkánál ekkor fordult be az udvarra a Kert Ura, egy fehér ruhás, világító szőke hajú karcsú alak. Amikor a Kert Ura megjelent az ellenfél azonnal megfutamodott és eltűnt a szőlőlugas mögött és a hangyák is abbahagyták a harcot és elszéledtek. A lánynak volt ideje ekkor szemügyre venni az új jövevényt. Sem férfi, sem nő nem volt, hanem egy rövid fényhajú fehér ruhás angyal szárnyak nélkül. Az angyal nem szólt semmit, csak szépen lassan küzdőtartást vett fel, és a lány szemébe nézett, mintha azt monda volna „Na, gyere!” De mivel a lány nem mozdult, csak csodálkozva állt, ezért hát a fényhajú támadott. Már az első ütésváltásnál látszott, hogy sokkal jobb és gyakorlottabb harcos. Egyik ütést a másik után vitte be, bár nem ütött nagyokat, hanem inkább csak jelezte a találatot. Ennek ellenére a lány végül már csak a fejét védte és ezt kiáltotta az ellenfele felé:
„OK elég, látom, hogy te vagy a jobb csak hagyd abba! Nem verj tovább!”
A fényhajú leeresztette a karjait és tiszta csengő hangon felnevetett, majd így szólt:
„Tudod mi a te bajod? Az, hogy visszafelé élsz!” – és megint nevetett.
„Mi az, hogy „visszafelé élek”? – kérdezte értetlenül a lány.
„Ez azt jelenti, hogy az idő múlásával egyre bölcsebbnek kellene lenned, de te ehelyett egyre tudatlanabb vagy. Megint belementél egy árnyékharcba és megint legyőztek, de látod végülis én vagyok a győztes. Ismered a mondást: „Ahol az urak perlekednek, ott a szolgák is ölre mennek.” Kinek jó ez? Ne harcolj az árnyékoddal többet! Egyébként ez a kert is az enyém, én vagyok a Kert Ura!”
„Hol a szárnyad?”
A fényhajú háta mögött tollas aranyszárnyak libbentek az ég felé, majd összecsukódtak és eltűntek az angyal pedig mosolygott.
„Itt vannak a szárnyaim látod, csak nem hordom őket, mert nem kényelmes.”
A lány most az aranyszínben sziporkázó hullámos fürtöket vette szemügyre. Mindegyik külön-külön mozgott, mintha szél fújta volna, ettől úgy nézett ki mintha mindegyik fürt élne. A lány a fényhajú szemébe nézett és úgy látta, hogy pont olyan szürkés-zöld szeme van, mint neki.
„Fényhajú, ne hagyj el többet!”- tört ki a lányból a kiáltás.
„Sosem mentem el, mindig itt voltam, csak nem tudtad, hogy itt vagyok. Érts meg! Tudatosíts, fogadj el, akkor nem tudsz többet elhagyni.”
„Egyetlen módon tudlak elfogadni, ha egyesülök veled.” – azzal választ sem várva a Fényhajúhoz lépett és megérintette. Ekkor a Fényhajú áttetszővé és mozdulatlanná vált, mint egy szobor a lány pedig belépett ebbe a hologramba és elhelyezkedett benne. A Fényhajú jelenléte puhán simult rá és tudta, hogy most már mindig vele is marad.