„Én nem hiszem az Istent, hanem tudom.”
/C.G.Jung/
– Elnézést kérek a zavarásért, a panaceát keresem, tudnának segíteni? Bejöhetek?
Egy pillanatra megállt az idő, amikor benyitott a szobába, a beszélgetés abbamaradt, mindenki őt bámulta érdeklődéssel vegyes csodálkozással. Határozottan érezte, hogy nem szabadna itt lennie, teljesen véletlenül választotta pont ezt az ajtót a sok millió közül, valamilyen isteni csoda vagy kegyelem által, mert máshogy nem történhetett volna meg, hogy rátaláljon a sokat emlegetett, de sohasem látott fejlegekre*.
* Stanislaw Lem: Kiberiada
Bement a helységbe, amelynek a legjellemzőbb tulajdonsága a behatárolhatatlanság volt, mintha folyamatosan változna a mérete és a megjelenése és emiatt nem lehetett róla megmondani, hogy pontosan milyen is. A fejlegek is ugyanilyenek voltak: behatárolhatatlanok, leírhatatlanok és megszólíthatatlanok. Kívülálló volt itt ezt határozottan érezte; senki sem szólt hozzá, kirekesztették, de nem küldték el, jóindulatúan rámosolyogtak, ha szólt, de nem válaszoltak neki, hanem tovább társalogtak érthetetlen, szótlan nyelvükön.
Egyszerre a fejlegek elkezdtek felcihelődni nagyjából olyan formán, mint ahogy egy madárcsapat szárnyrakel. Szavak nélkül, laza csoportokban megindultak. A lány látta, hogy mennek valahová és ezt kérdezte:
– Hová mennek, ha szabad kérdeznem? Megengedik, hogy elkísérjem Önöket?
A fejlegek vidáman és gondtalanul sétáltak át egy másik valóságba és a lány szaladt utánuk.
– Mehetek én is, kérem szépen?
– Persze, jöhetsz, hogyne, miért is ne! Gyere csak! – így kiáltoztak a fejlegek, mintha furcsa madárhad rikoltozna. A lányt egyszerre emlékeztették a kimért és fenséges albatroszok szárnyaló csapatára és egy vidám, csintalan, gyermekien játékos csókahadra.
– Gyere, gyere! – úgy hangzott a kiáltás, mint a csókák rikoltó, felszállásra hívó hangja. – Ha tudsz! – szólalt meg egy testetlen, zengő hang hirtelen, mint egy gongszó.
Egy mezőre érkeztek, amelyen hullámzó zöld fű nőtt, mint a vadnyugati prérin. A mezőn egy fehér kövekkel szegélyezett fehér kőporral felszórt út vezetett át. Ezen az úton vonult ráérősen cseverészve a fejlegek színes csapata a lány pedig szaladt utánuk.
A távolban feltűnt egy furcsa, baljós jelenség, egy szürkés-fehér mozdulatlan ködfal. A feljegeket látszólag egyáltalán nem aggasztotta, hogy a mezőt átszelő fehér út egyenesen a ködfalba vezet. A lány viszolyogva méregette az egyre közeledő ködfalat. Az első fejlegeket már el is nyelte a ködfal, amely felfelé és oldal irányban is végtelennek tűnt, a lány úgy érezte, hogy a félelem gombócként áll össze a gyomrában és ijedten kérdezte:
– Odamegyünk, nekem is oda kell menni? Miért, mi ez? Mi van ott?
A fejlegek egymás után léptek bele a ködfalba és tűntek el benne anélkül, hogy bármelyikük is válaszolt volna neki, vagy ránéztek volna. Amikor az utolsó is eltűnt ismét a testetlen hang zúgott fel:
– Ez az eseményhorizont.
A lány állt karnyújtásnyira a ködfaltól és gondolkozott: „Miért kerültem ide? Mi történt a fejlegekkel? Miért vezetett ide az út? Valószínűleg azért, mert erre kell továbbmennem. Mi az, hogy eseményhorizont? Miféle eseményhorizont? Hogyan lehet valakinek eseményhorizontja? Ha ez tényleg eseményhorizont, akkor semmi sem juthat át rajta, akkor pedig hogyan lehetséges az, hogy út vezet ide, amin a fejlegek kijutottak innen?” Sokáig álldogált így, de nem találta a választ a felvetődött kérdésekre. Végül leült az egyik útszéli kőre és várni kezdett arra, hogy jöjjön valaki, aki segít rajta. Nemsokára meglátta, hogy közeledik valaki a fehér úton. Egy férfi volt az illető hosszú fehér köntösben és olyan barna köpenyben, amilyet a tunéziai sivatagok lakói viselnek. A lány felállt, hogy köszöntse a vándort, aki ráérősen, lassú léptekkel közeledett.
– Üdvözöllek vándor! – kiáltotta már messziről – Olyan jó, hogy pont erre jártál, hála Istennek! Már azt hittem, hogy az idők végezetéig itt kell ülnöm az útszélen!
– Hm. – mondta az érkező és a lány rögtön látta, hogy nem valami bőbeszédű illetőt küldött az ő megsegítésére Isten. A vándor szálfa egyenesen állt a lány előtt, mint egy bölcs jedi* lovag és várta, hogy a lány megszólaljon.
* George Lucas :Csillagok Háborúja
– Nézd ,- mutatott a lány ködfalra- ez az eseményhorizontom! Légy szíves mondd meg, hogy mit jelent az hogy eseményhorizont? Mit jelent az, hogy „valaki eseményhorizontja”?
– Ne próbáld értelmezni! – mondta nyugodt, komoly hangon a vándor.
– Nem próbálom értelmezni, csak szeretném megérteni, hogy mit jelent maga a szó, nem bírom tudatosítani, hogy mit jelent a szó, nem értem azt a szót, hogy „eseményhorizont”.
– Ne próbáld értelmezni! – szólt ismét mély hangján a jedi, a lány hirtelen nagyon dühös lett rá és azt gondolta, hogy: „Ezt az bicska-nyitogatóan idegesítő alakot küldte ide Isten, ez volt a legalkalmasabb személy az én megsegítésemre?”
– Hanem akkor mit csináljak? – kérdezte végül fennhangon, nyugalmat erőltetve magára.
– Mit akarsz csinálni? – szólt a nyugodt hang a lány pedig kezdte érezni, hogy ha hallgat a jedi lovagra (mert magában így nevezte), próbál ráhangolódni és nem heveskedik és kiabál vele, mint ahogy pedig szeretett volna az előbb, akkor minden rendben lesz, mert a jedi tud rajta segíteni. Ettől a gondolattól megnyugodott, mert érezte ebben a pillanatban, hogy meg van mentve, ha mindent úgy csinál, ahogy a jedi mondja, akkor nem eshet baja. „Végülis Isten tudja, hogy mit csinál, csak mi emberek mindig elrontjuk az ő jó terveit!” – mosolygott magában és nagyon örült, hogy nem kezdett kiabálni a jedivel, aki mozdulatlanul állt mellette és rezzenéstelen arccal nézte őt.
– Nem tudom pontosan. –felelte bizonytalanul. Ide vezetett az utam, de valahogy nem akarózik átmenni a ködfalon, nem tudom pontosan miért, talán mert nem tudom, hogy mi van mögötte, mert félek, vagy ilyesmi.
– Félsz? Mitől félsz? Nézz rám, én félelem nélkül állok itt. Miért? Az ilyen utakon két dolog történhet valakivel, vagy megőrül, vagy meghal. Ettől kellene félnem az őrülettől, vagy a haláltól? Én egyiktől sem félek. Hol van a félelmed? Keresd meg!
A lány hosszan nézte a jedit és közben ezt gondolta: „Igen, tehát ezért te jöttél, ezért téged küldött Isten, mert te voltál az egyetlen, akit küldhetett, mert ide csak azok jöhetnek, akikben nincsen már félelem, a két legrosszabbtól, az őrülettől és a haláltól.” A félelemnélküliség egyszerre sugározni kezdett a jediből és ekkor az alakja megnőtt és a lány látta, hogy ez az ember gyönyörű szép és mérhetetlenül jó.
– A gyomromban van a félelem és érzem, hogy gombócba gyűlik és sűrűsödik.
– Vedd elő!
A lány kivette a gyomrából a félelmet és abban a pillanatban a szorító érzés egyszeriben elmúlt és szabadon fellélegzett. Nézegette a tenyerében tartott félelmét és látta, valójában ez egy alma nagyságú füstkvarc gömb, kemény és hideg. A lány nyitott egy fényörvényt és belehajította a félelmét, amely eltűnt a fényben és a fényörvény bezárult.
– Miért dobtad el?
– Mert már nem kellett többet törődnöm vele, megnéztem, megértettem, most, hogy beledobtam a fényörvénybe a helyére került.
– Most mit teszel?
– Talán át kellene mennem, de még mindig nem tudok.
– Miért?
– Még úgy érzem van itt valami. –mondta a lány, aztán kacagni kezdett- Jaj, tényleg – próbálta a nevetés közben kinyögni – van bennem valami, itt a hasamba és nagyon csiklandoz.
– Mi az? –folytatta a kérdezést változatlan nyugalommal a jedi.
A lány ekkor hirtelen kirántotta a hasából a bűnöst, aki csiklandozta és nevettette. Jól megmarkolta az izgő-mozgó valamit, hogy ne tudjon elszökni és közelebbről szemügyre vette.
– Hű, nahát! Ide nézz, ki van itt!- kiáltotta a jedi felé, és neki is megmutatta az arasznyi, apró kis aranyszínű lényt. – Ez az arany színű kis ördög itt az Undok Kis Kíváncsiság. Igen ő az, most elkaptam, most megvan! Most lelepleztem! Szóval te voltál mindig, aki tettekre sarkallt! Te voltál, aki miatt ide jutottam! Te álltál a háttérben Undok Kis Kíváncsiság! Pedig nem vagy te olyan ártatlan, amilyennek tűnsz, de nem ám! Rosszabb vagy, mint Szaturnusz, bizony, mert te az életem árán is beleviszel a kalandokba és megcsináltatod velem a legkockázatosabb dolgokat is.
Az Undok Kis Kíváncsiság szégyellősen, de egyúttal ravaszkásan mosolygott a lány tenyerén és így szólt:
– Remélem nem haragszol, nem akartam semmi rosszat, de tényleg.
– Nem, Undok Kis Kíváncsiság, nem haragszom. Való igaz, hogy több életveszélyes dologba is belevittél, de ehhez ketten kellettünk, másrészt viszont, ha nem követlek Téged ennyire vakon, most tényleg nem lehetnék itt, a „valahol”, amiről egyelőre nem is tudom, hogy micsoda. Nincs jogom haragudni rád, és okom sincs.
– Most, hogy lelepleztél már nem kell rám hallgatnod, már nincs rám szükséged többé, úgyhogy ha megengeded el is megyek. – azzal az arany színű kisördög leugrott a lány tenyeréről, búcsút intett és elszaladt.
– Jól van- szólt a jedi -, most már megnézheted a ködöt, ha akarod, megnézheted, hogy milyen a tapintása, a színe, a szaga, az íze.
A lány közelebb ment a ködfalhoz. Ahogy közeledett érezte, hogy fojtogatni kezdi valami hideg és nedves dolog, ami belehömpölygött az orrába és úgy eltömte az orrlyukait, hogy alig kapott levegőt. Szinte fuldokolt már a hirtelen rátörő náthától és megállt.
– Nem kapok levegőt, megfojt ez a furcsa köd. – lihegte, pedig még hozzá sem ért a ködfalhoz.
– Érintsd meg a ködöt és nézd meg, hogy milyen!
Amikor az ujjai hegyével hozzáért a ködhöz feltárult előtte a köd igazi természete és izgatottan beszélni kezdett:
– Ez nagyon furcsa, ez nem is ködszerű, inkább egy szilárd hártya, csak messziről látszik ködnek. Most hogy itt állok előtte látom, hogy ez csak egy hártya, egy hajszálvékony fal, mintha egy szappanbuborék fala volna.
– Láttál már valamikor ehhez hasonlót?
– Nem, soha. Ebben az életemben most látok ilyet először, semmihez sem tudom hasonlítani.
– Mi történik majd, ha átmész rajta?
– Nem tudom.- felelte a lány és próbált átlátni a falon, de nem sikerült neki. Óvatosan átdugta a kezét a hártyán, ami szorosan összezárult a karja körül, mintha folyadék lenne. Próbált tapogatózni, vagy érzékelni valamit, de nem tapintott és nem érzett semmit. Már az orra is hozzáért a falhoz, de nem volt képes mégsem átdugni rajta a fejét, hogy megnézze, hogy mi van a túloldalon.
– Ez így nem fog menni, inkább megkérem Ganeshát, hogy segítsen. – mondta a jedinek a lány, és választ sem várva kiáltotta az ég felé fordulva: – Ganesha, kérlek gyere ide!
Pár perc múlva Ganesha, a Füstszínű Úr három méter magas, lótusztrónon ülő alakja megjelent és Ganesha titokzatos mosollyal az arcán, mint aki tud valamit várta, hogy a lány megszólaljon.
– Ganesha, nézd, ez az eseményhorizontom, – mutatott a lány a ködfalra – és szeretném megkérdezni, hogy mi ez, és hogy át lehet-e menni rajta, vagy egyáltalán át kell-e mennem rajta?
– Igen ez itt a te határod, pontosabban a tudatosságod határa, eddig terjedsz. Az utad pedig a határon túlra vezet, de ahhoz, hogy tovább tudj menni szükséged van a kulcsra. Ha most átnézel a túloldalra, akkor nem fogsz ott semmit találni, vagyis egészen pontosan a Semmit fogod ott találni. Ahhoz, hogy továbblépj szükséged lesz a kulcsra, ami megnyitja az utat.
– Azért mondjuk megnézném a Semmit. Egyébként a Semmi semmilyen, vagy valamilyen?
– Hát tessék nézd meg!
A lány óvatosan a ködhártyába merítette a fejét, és ahogy várta, végre meglátta, hogy mi van a vékony hártya túloldalán. A Semmi tömör volt és szürke. Visszahúzta a fejét és várakozóan Ganeshára nézett.
– Létre kell hoznod az egységedet Istennel, mert az egyesülés lesz a kulcs, amely átvezet téged az Isteni Tudatba. Istennel egyesülni nehéz lehet neked, ezért első lépésként egyesülj velem, megmutatom, hogy mit kell tenned, de neked kell végigcsinálnod, nem fogok tudni benne segíteni. Világosan értsd meg, hogy én nem egy személy vagyok, hanem egy erő. Én nem vagyok végtelen, mint Isten, csak 108. Egyébként az akadályok egyes egyedül benned vannak, a tudatodban, tudod? A végtelen csak a te tudatodban különbözik a 108-tól.
A lány egy szót sem értett abból, amit Ganesha beszélt és nem is igen figyelt arra, hogy mit mond, csak bámulta Ganéshát és úgy tetszett neki, hogy a füstszínű, kék test, amely tömörnek és kristálykeménységűnek látszott megszilárdult fényből van. Közben ezt gondolta: „Talán egyszerűbb lesz Ganeshával egyesülni, végülis Ganesha csak három vagy négy méter magas, Isten meg végtelenül nagy.”
– Ganesha, tudtam, hogy ezt előbb-utóbb meg kell majd tennem, és megértettem, hogy most jött el az ideje annak, hogy egyesüljek veled. Hát jó, akkor megpróbálom!
– Ne próbáld, csináld! –mondta Ganesha és a jedire kacsintott.
A lány a jedihez fordult:
– Már régóta tudom, hogy hogyan kell az egyesülési procedúrát végigcsinálni, mégsem tudtam még egyszer sem megtenni, valahogy olyan érzésem volt, mintha valami, vagy valaki megakadályozna benne. Hogyan lehetséges ez?
– Gondold végig, hogy ki az, aki örülne neki, ha megtennéd és ki az, aki nem örülne neki.
– Az, hogy ki örülne neki nem számít, – kezdte a lány lassú beszédmódban, mintha egy álomból szólnának a szavai – azok, akik nem örülnének neki szintén nem számítanak, kivéve egyvalakit. Azért nem számítanak ezek az emberek, mert nem fűz hozzájuk semmiféle kötelesség, kivéve egyvalakit. Akikhez nem fűz kötelesség, azok lazán kapcsolódnak hozzám és én is hozzájuk. Tetszésük szerint, kötelességek nélkül vannak velem és maradnak el tőlem és én is ugyanígy vagyok velük. Kivéve egyvalakit, a négyéves Nicikét, hozzá a kötelesség kapcsol. Ő az egyetlen, aki ebből a szempontból számít, és tudom, hogy ő nem örülne annak, ha eggyé válnék Istennel, mert akkor azt hinné, hogy elveszíti az anyukáját. Mit tegyek most?
– Rendezd le!
– Egyetlen módon lehet lerendezni, ha azonnal idehívom Nicikét és megbeszélem vele ezt a dolgot.
Nicike az első hívására megjelent. A lány odament hozzá, mellé kuporodott, megölelgette, aztán beszélni kezdett.
– Nicike, tudod, anya szeretné kialakítani az egységét Istennel. Tudom, hogy neked ez nem nagyon tetszik, mert azt hiszed, hogy akkor én megszűnök létezni, ez bizonyos értelemben véve így is lesz, de igaziból nem szűnik anya meg (legalábbis remélem). Mi Istenben vagyunk egymáshoz a legközelebb. Felajánlom Neked, ha elfogadod, hogy egyesülj te is Ganéshával, és lásd, hogy nem veszítesz el engem. Hidd el nem hagylak ki téged semmiből! Akkor most megengeded nekem, hogy megtegyem, amit tenni készülök?
– Azt kérem, hogy maradj mindig velem. – mondta komoly szemekkel Nicike.
– Isten mindig veled van! –mondta a lány és Nicikére mosolygott, majd elgondolkodva folytatta: – Igen – tűnődött -, és ha akarod én is veled maradhatok. Igen, tulajdonképpen ez is lehetséges, meg tudom csinálni!
Azzal eltette a lány a szívébe Nicike képét és tudta, hogy mostmár bárhol és bármikor megtalálják majd egymást, és ez addig így lesz, amíg akarják.
– Jól van Ganésha, akkor csinálom, mert már megtehetem! – kiáltotta a lány.
Ekkor Ganesha hirtelen olyanná változott, mint egy térbeli hologram, a lány pedig belépett a térbeli Ganesha képbe, elhelyezkedett benne és próbált Ganeshává válni, próbálta magára ölteni a Ganésha ruhát. Amint belépett Ganéshába Ganésha elnémult és a lány tudta, hogy most csak rajta fog múlni az egyesülés végrehajtása, mert Ganésha már nem tud neki segíteni. Elveszítette Ganéshát, mert már a sajátja volt.
A Ganésha ruha túl bő volt, aztán pedig egyre nagyobbra dagadt körülötte és a lány látta, hogy Ganésha valójában nem is három vagy négy méter magas, hanem hatalmas, talán végtelenül nagy. A Ganésha ruha óriási buborékká fújódott fel, amelyet kék színű folyadék töltött ki és a lány tisztán érezte a hatalmas, örvénylő erőt maga körül, amelyben apró egysejtűként lögybölődött jobbra-balra. „Ez így nem lesz jó, bele kell nőnöm valahogy, fel kell nőnöm akkorára, hogy beleférjek.” Elkezdett növekedni és ahogy nőtt fokozatosan érezte, hogy úrrá lesz a körülötte áramló erőn. Ahogy egyre jobban belenőtt a Ganésha erőbe úgy simult rá fokozatosan a Ganésha ruha, kidugta rajta a fejét, felhúzta a kezére, mint egy kesztyűt. Meglengette az ormányát, legyezett néhányat a füleivel és végül kitekintett a világba Ganésha szemein keresztül. Ganésha védelmezően vette őt körül, mint egy második bőr.
– Mi van a kezedben? – kérdezte a jedi.
A lány meglepődve látta, hogy nem Ganésha hagyományos tárgyait a kagylókürtöt, a rizsgombócot vagy a csatabárdot tartja a kezeiben, hanem valami egészen mást, mind a négy kezében virágokat tartott, rózsát, tavirózsát, lótuszt és egy liliomot.
– A kezemben az van, – zengett a hangja – amit akarok, hogy legyen. Én uralom a Ganésha erőt, nem pedig az engem, és ezért arra használom, amire én akarom, ezért azt tartok a kezemben, amit én akarok. Tehát megcsináltam az egyesülés első lépését úgy, hogy közben önmagam maradtam. Most jön a második lépés, a csakrák egyesítése.
A lány ekkor behunyta a szemét. Az égből aláhullott egy aranyszínű, fényes mag. A lány finoman odébb húzta a koronacsakráját, hogy pontosan Ganesháéra illeszkedjen, hogy a mag keresztül tudjon esni rajtuk. Hullott egyre lejjebb a fénymag és a nyomába ömlött az arany színű, tápláló és éltető fény keresztül a nyitott és egymásra illesztett csakrákon.
A lány tudta, hogyha az utolsó csakrán is keresztül hullik a fénymag, akkor a földre esve szárba fog szökkenni belőle egy hófehér fényszál, ami az arany sugáron kapaszkodva fölnő majd az égig, de ez nem következett be, mert ekkor egy furcsa dolog hullott eléje, egy fényes lapos csiszolt kristály, egy gondolat: Ganesha a saját testet öltött isteni ereje volt, amit kivetített magából, mert nem volt képes felfogni, hogy a sajátja. „Ha elveszítettem Ganeshát, mert én magam lettem Ganeshává, akkor Istent is el fogom veszíteni, ha egyesítem a tudatomat az isteni Abszolút Tudattal?” Hirtelen megrohanta az üresség érzése, a mélységes egyedüllét. Gyorsan kiugrott a Ganesha bőrből és így kiabált:
– Ganesha, Ganesha, mondj valamit! Ne hagyj itt egyedül! Azt kérem, hogy maradj mindig velem!
– Isten mindig veled van, nem elég ez? – szólt Ganesha derűsen.
A lány lesütött szemmel, szégyenkezve állt Ganesha előtt, nem szólt semmit, és csendesen magában legalább annak örült, hogy a jedi már nem volt ott, így ezt a jelenetet nem láthatta.
