Ajánlás: HRG-nek tisztelettel.
„Az igazság szabaddá tesz.”
/Biblia/
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány, aki egy hatalmas palotában lakott. Ez a palota nagyon szép volt, csillogó termei tele voltak kincsekkel, drága bútorokkal értékes porcelánedényekkel, szobrokkal, súlyos brokátokkal, finom selymekkel és mindez az övé volt. A palota óriási díszes üvegablakain beáradó fény szivárványosan ragyogta be a tágas termeket és arany fénybe vonta a palota sok kincsét. A lány reggelente frissen szedett virágokat tett a kristályvedrekbe, este pedig meglocsolta a cserepes növényeit, amelyek úgy hálálták meg a gondoskodást, hogy valósággal ontották az élénk zöld hajtásokat és színes virágpompába borították a palota szobáit és termeit.
Egy napon a napot fekete felleg borította el, és lecsapott a palotára a jeges orkán. A bálterem ajtaja éles csattanással kivágódott, színes ablakai összetörtek, jégkristályokkal vegyes üvegszilánkok repültek szerteszét és fekete cseppek hullottak a rózsaszín gránitra. A szél süvített a teremben és rendetlen halomba dobálta a nehéz hímzett függönyöket, szétszóródott virágokat és az összetört porcelánok cserepeit. A veranda felől léptek hallatszottak a fekete eső zuhogása közepette és belépett a terembe az Idegen. Karmos lábai fémesen karcolták a gránitot ahogy belépett és fekete cseppek jelezték az útját amerre ment. Lassan szimatolva haladt előre, időnként megállt, mintha keresett volna valamit, végül az emelet legutolsó szobájába ment be. A szoba ajtaja halk kattanással bezáródott, ezzel egyidőben a vihar is elült és a fekete felleg is eltűnt, mintha sosem lett volna.
A lány szemügyre vette a pusztítást a bálteremben, szolgákat hívatott, akik szorgos kezekkel tűntették el a romokat és a mesteremberek is megjelentek, hogy az összetört ólomüveg ablakokat megjavítsák. Pár nap múlva már semmi sem emlékeztetett a palotában a fekete esőre.
A lány gondtalanul és vidáman élt a palotájában és messze földről csodájára jártak ennek a kis meseországnak, amit felépített. Egy napon a lány elhatározta, hogy ebben az évben igazi nagytakarítást rendez a palotában és minden szobát és helységet teljesen kitakaríttat. A szolgák hada nyüzsgött mindenfelé, söpörtek, felmostak, ablakot pucoltak, tisztították az ezüstneműt és a rézkilincseket. Három nap alatt készültek el. A lány körbejárta az udvarmesterrel együtt a csillogó-villógó palotát, mindennel nagyon meg volt elégedve és mosolyogva dicsérte meg az udvarmestert és a szolgálókat az elvégzett munkájukért. Az udvarmester végighallgatta a köszönő szavakat, majd így szólt:
„Kedves Királylány, örülök, hogy meg vagy a munkánkkal elégedve, azonban egyetlen szobádat nem tudtuk kitakarítani, mert annak az ajtaja belülről van bezárva és a zárban benne van a kulcs. Ha óhajtod hívatjuk a kovácsot, hogy letörje a zárat és akkor abban a szobában is rendet teremtünk.”
A lány nagyon meglepődött és így szólt az udvarmesterhez:
„Kérlek udvarmester, vezess el engem ehhez a szobához!”
„Ahogy óhajtod, királylány.”
Azzal elindultak fel az emeletre. A lépteik kopogtak a folyosó kövén és a királylány úgy érezte, hogy minden egyes lépés visszhangját gongszóként erősíti fel a néptelen folyosó.
„Ez az.” –szólt az udvarmester a legutolsó ajtóra mutatva.
A lány a kulcslyukhoz hajolt és ahogy belenézett látta, hogy belülről benne van a kulcs, és noha nappal van, a szobára sötétség borul.
„Köszönöm udvarmester, most elmehetsz!” – préselte ki magából a szavakat, mert a félelem görcsbe rántotta a gyomrát és levegőt is alig kapott. Az udvarmester mélyen meghajolt és kerülve a királylány tekintetét eltávozott. Egyikük sem mondta ki azt a nyilvánvaló igazságot, hogy valaki minden bizonnyal van odabent.
Első folytatás – A kovács
A királylány másnap elhívatta a kovácsot és az udvarmester valamint a takarítás kellékeivel felszerelt szolgák jelenlétében feltörték az ajtót. Az ajtó kitárult, az áporodott félhomályból neszezés hallatszott ki és amikor az udvarmester előrelépett az Idegen semmihez sem hasonlító három méteres alakja kivágódott az ajtón. Az udvarmesternek ideje sem volt rá, hogy felfogja a dolgot olyan hirtelen repült le a feje, a királylány torkát fémes karmok tépték fel és hörögve hanyatlott hátra. Az egyik szolga oldalát borotvaéles fogak hasították fel. A többiek kétségbeesett üvöltéssel igyekeztek elmenekülni, de az Idegen mindnyájuknál gyorsabb volt.
VÉGE
Második folytatás – Az ajtó feltörése
A királylány elgondolkozva állt a belülről bezárt ajtó előtt és érezte, hogy hogyan járja át a félelem szúrós, jeges hidege. Másnap gondosan ügyelve arra, hogy nehogy bárki is a közelben legyen és megzavarhassa egy feszítővassal eltörte a zárat. Fülsértő reccsenéssel szakadt ki a zár nyelve, az ajtó festett szilánkjai szanaszét repültek és az ajtó kivágódott. „Ki van odabent?” –akarta kérdezni, de nem jött ki szó a száján, mert meghallotta a karmos lábak kaparászását a kövön és a homályból kiemelkedett az Idegen semmihez sem hasonlító három méteres alakja. A lány a végső rémület és kétségbeesés hangján síkoltott fel. A sikoltás hangjára megreszketett az egész palota. A királylány eszeveszett üvöltésének az vetett véget, hogy az Idegen darabokra tépte. VÉGE
Harmadik folytatás – Párbeszéd
A királylány elgondolkozva állt a belülről bezárt ajtó előtt és érezte, hogy hogyan járja át a félelem szúrós, jeges hidege. Attól a naptól kezdve minden nap megállt az ajtó előtt, hosszan nézte és próbálta kitalálni, hogy ki vagy mi lakhat ott. Időnként az ajtóra tapasztotta a fülét és hallgatózott, de sosem hallott semmi neszt sem belülről. Ahogy az ajtó előtt állt mindig megérezte a szívére kúszó jeges félelem szorítását. Próbált megszabadulni ettől a félelemtől és közben arra gondolt, hogy nem élhet többé vidáman és gondtalanul a palotában, amíg fel nem fedte az ajtó titkát. Szinte ösztönszerűen vette nap mint nap az irányt az ajtó felé, hogy aztán dolgavégezetlenül távozzon.
Egy napon, amint éppen az ajtó előtt állt a félelem hirtelen kiesett a szívéből és hangosan koppanva hullott a kőre. Ebben a pillanatban az ajtóban elfordult a kulcs és az ajtó nyikorogva nyílni kezdett. A lány mélyeket lélegzett – immár félelem nélkül-, számbavette a lehetőségeket és a lehető legrosszabbra számítva belépett a szobát beburkoló áporodott félhomályba.
Az Idegen mozdulatlanul várakozott és a szobába lépő királylányt nézte. Nem érezte rajta a félelem csábító szagát, ezért hát nem támadta meg csak várt. Ekkor látta meg a lány a csendesen meghúzódó Idegent. Nem rémült meg és nem félt, hanem megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert megértette, hogy nemsoká vége lesz, vagy így vagy úgy, de vége lesz ennek sokéves történetnek. „Ki vagy?” – suttogta a lány az idegen felé a szavakat. Az Idegen közelebb kúszott és lehajolt, így a fejük egy magasságba került. A lánynak ekkor jutott eszébe, hogy nincs fegyvere sem, ezután pedig az jutott eszébe, hogy fegyverrel sem győzhetne az Idegen ellen, ha harcra kerülne a sor. Azt gondolta megpróbálja valahogy „megszelídíteni” az Idegent, vagy legalábbis megérteni, hogy mit akar tőle, miért van itt.
„Miért vagy itt? Hogyan kerültél ide? Ki küldött? Mit akarsz tőlem?” Az Idegen kitátotta borotva élességű tőrfogakkal teli száját és olyan közel hajolt a lány arcához, hogy szinte súrolta a bőrét. A lány igyekezett mozdulatlan maradni, hogy nehogy megriassza az Idegent, közben nem tudta elkerülni azt, hogy szemügyre ne vegye a rovarszerű fémes szürkés test hajlatait, a fogakat és karmokat. Percekig álltak így egymást figyelve és a lány ezt gondolta: „Te sem tehetsz róla, hogy itt vagy és én sem tehetek róla, hogy itt vagyunk, miért történt velünk ez az egész?” – és azt érezte, hogy nem tud sem haragudni a lényre, sem gyűlölni nem tudja, már csak meg akarta érteni őt. A lány nem mozdult akkor sem, amikor az idegen borotvaéles karmai az arcához értek. A karom-borotvák puhán simították végig az állát, a száját és az arccsontját és még csak egy karcolást sem ejtettek a bőrén. Lassan felemelte a kezét és az Idegen felé nyújtotta. Az Idegen teste megfeszült, de aztán a fejét a lány kezére hajtotta és a tőrfogak a tenyerébe simultak. Ekkor a lány elméjébe belehasított egy szétfreccsenő ólomüvegablak képe. „Szóval itt jöttél be, a betört ajtón, amikor a fekete vihar tombolt.” „Ki vagy ?” A lány megszédült a rátörő újabb képektől és előrehanyatlott, de az Idegen elkapta a két karját és feltartotta a testét, hogy ne zuhanjon a padlóra. A feje a lüktető fémes mellkasra bukott és záporoztak rá szédítő erővel az újabb képek. Elvesztette az öntudatát, amikor rendezetlen kusza halmazban ráborultak az Idegen emlékképei. Amikor magához tért a padlón feküdt, az Idegen nem messze tőle szintén a padlón hevert összegömbölyödve. Egyenletesen lélegzett, ebből a lány arra gondolt, hogy bizonyára alszik.
Harmadik folytatás A.) – Átváltozás
Kiosont a szobából, hozott egy baltát, mert azt gondolta, hogy álmában könnyedén megölheti az Idegent. Amikor a baltával visszatért az Idegen még mindig a földön feküdt. A királylány óvatosan a háta mögé osont és a baltával a sebezhetőnek tűnő nyaka felé vágott és lecsapta a fejét. Az Idegen teste megvonaglott és a nyaka csonkjából kifröccsent a vére. Néhány csepp a lány baltát tartó kezére hullt és fájdalmasan megégette, mintha savval öntötték volna le. Zihálva próbálta letörölni, de nem sikerült. Napok múlva is megvolt még a heg, majd elkezdődtek a furcsa rémálmok és egy napon észrevette, hogy hámlik a bőre és megjelentek kisebesedett kezén az első karom kezdemények. Minden lehetőt megtett, de semmi sem mentette meg az átváltozástól. Ahogy teste átváltozott már csábító és kívánatos dologként érzékelte a félelem szagát és lassanként teljesen elfelejtette, hogy korábban ki volt.
VÉGE
Harmadik folytatás B.) – Elfogadás
Egy ideig csak nézte az Idegen testét, a szikár, fémes végtagokat, a tarajos, csontos gerincet és a megnyúlt, szem nélküli fejet, majd közelebb mászott hozzá, és a lehető leglassabb mozdulattal puhán a vállára tette a kezét. Még nem fejezte be a mozdulatot, amikor az Idegen felriadt és ösztönszerűen a lány keze felé kapott. A tőrfogak szorosan tartották a felé nyúló kezet, de nem sebezték meg. „Nem haragudj, csak meg akartam nézni, hogy….” – az Idegen szemmel láthatóan várta a mondat végét, de a lány nem tudta megmondani, hogy mit is akart megnézni. Az Idegen végül kiengedte a fogai közül a lány kezét, felült, magához húzta és végül átölelte őt. A lány az Idegen mellkasának támasztotta a fejét és ő is átölelte. Az elfogadásnak ebben az állapotában ismét lecsaptak rá a képek, de most filmszerű, rendezett egészként bontakozott ki előtte az Idegen története, nem szédült el és nem is veszítette el az eszméletét többet.
Hat napig ültek így mozdulatlanul, a hetediken az Idegen tiszta fénnyé változott, amely beragyogta az egész palotát a lány pedig megint szabad volt.
Leborulás
- Csak az az igazság tesz szabaddá
- Amit megkerestünk
- És elfogadtunk.
- Semmilyen más igazság
- Nem tesz szabaddá.